">

Egy nő láthatatlan élete

Soós Tamás kritikája.

Karim Aïnouz zsigerekig hatoló, a lelkünket is megtépázó filmet rendezett: az Egy nő láthatatlan élete mérhetetlenül szomorú, de vibrálóan életteli melodráma két lánytestvérről, akiket elszakít egymástól az élet és távol tart a tekintélyelvű brazil társadalom. Soós Tamás ajánlója.

Ritkán látni manapság olyan művészi igénnyel megkomponált melodrámát, mint amilyet a Cannes-ban is díjazott Karim Aïnouz rendezett. Amíg az Egy nő láthatatlan életét nézzük, eszünkbe se jut, hogy a melodráma mellőzött műfaj, netán az olcsó érzelmesség szinonimája lenne. Sokkal inkább tűnik úgy, hogy azt a melankóliát, a torokszorítóan fájdalmas elvágyódást, amit a férjeik és apáik árnyékában rejtőző nők a meg nem élt, de folyamatosan elképzelt életük iránt éreznek, nem is lehetne másképp megfogalmazni, csak ezekben az andalítóan álomszerű és mégis a lehető leghétköznapibb képekben, túlcsorduló színekben, Bach és Liszt tisztán csengő zenéjében.

Az Egy nő láthatatlan élete felkavaróan szomorú, mélyen empatikus és dühösen politikus film. Szomorú, mert a hagyományokhoz a kegyetlenségig ragaszkodó társadalom áldozataira fókuszál, és empatikus, mert az apjukkal másképp dacoló, de hasonló sorsra jutó nővérek életének mélypontján is megőrzi számukra a reményt. Eurídice (Carol Duarte) az engedelmes jó kislány, aki azt hiszi, ha megteszi, amit megkövetel a papa, ha megházasodik és gyereket szül, utána valóra válthatja álmait és beiratkozhat a bécsi konzervatóriumba. Vele szemben Guida (az új Anna Magnaniként fellépő Júlia Stockler) lázad, amiért kitagadja a család, és túlhajtott gyári munkásként kénytelen éldegélni (nem leszbikus, hanem baráti) kapcsolatban egy egészségesen önironikus, öreg prostituálttal. De a betagozódó és a peremre szorult lány egyaránt észrevétlen marad, mert vágyaik, ambícióik nem tudnak kiteljesedni egy olyan társadalomban, amely a nők számára csak egyetlen szerepet tud elképzelni: az anyaságét. Aïnouz filmje ez ellen lázad, amikor számba veszi a tekintélyelvű férfitársadalom ütötte sebeket: hangvétele ezért válik dühösen politikussá.

Az Egy nő láthatatlan élete persze nem egy, hanem több nő láthatatlan életéről is mesél, és ezekben az életekben legalább olyan hangsúlyos az a depresszióig fajuló frusztráció, amit a művészi ambíciók feladása okoz, mint a vívódás, amit a nem kívánt gyermek felvállalása, majd felnevelése okoz egy nőnek, s ami végül a nehéz szociális helyzetük ellenére is váratlan, kielégítő boldogságba csap át. És eközben a(z amúgy férfi) rendező egy pillanatra sem feledkezik meg arról, hogy következetesen, és meglepően realisztikusan érvényesítse a női tekintetet. Emiatt tud valami újat, valami mást mutatni (például a hol viccesen esendőnek, hol visszataszítóan agresszívnak ábrázolt szex terén), és emiatt sugározhat filmje minden tragikuma ellenére is büszke tartást. A sorsukkal dacoló, erős nők kitartását, akiknek akarat- és életereje tükröződik a film túlcsordulóan buja színeiben, aranysárga, mámoros estéiben és vörös, izzasztó nappalaiban, a pokolian meleg Rio de Janeiro tengernyi árnyalatában. A csodás francia operatőr, Hélène Louvart élénk, energikus képei kontrasztba kerülnek a statikus, parkolópályára állított sorsokkal, és ez termékeny feszültséget fecskendez a filmbe – mintha mosolyogva mesélnének egy kétségbeejtő tragédiáról.

Aïnouz csak egyetlen ponton hibázik: nem szentel kellő figyelmet a férfiaknak. Tudjuk, de nem érezzük, hogy az apa és a férj is a társadalom szülötte, akik nem azért döntik romba a lányok életét, mert gonoszok, hanem mert nem tudják, hogyan viselkedhetnének másképp. A rendező alighanem az érzelmi hatás érdekében áldozta fel azt a többrétegű karakterábrázolást, amit a nők esetében gondosan kibontott, mert így a film valóban megrendítően szomorú lesz: nincs néző, akinek ne csordulna ki a könnye és rándulna ökölbe a keze ekkora igazságtalanság láttán, s siklana el a felháborodás miatt afölött, hogy a társadalmi igazságosságért vívott harcban – legalább egy kicsit – a művészi igazság sérült. De épp abban rejlik Aïnouz tehetsége, hogy könnyedén feledteti ezt velünk, és eléri, hogy magával sodorjon a női boldogságkeresés felemelően szép története. Filmje ritka nagy erejű, bódító moziélmény: a cannes-i zsűri mellett Douglas Sirk és Fassbinder is büszke lehet rá.